Sziasztok! Igeeen, ismét itt vagyok a portálon! Mint látjátok, új design van. Próbáltam valami egyedit alkotni, sztem viszonylag sikerült is :). Mostanában elég sokat változott az életem, elkezdtem az egyetemet, szakítottunk a párommal, és azt hiszem, meg is változtam egy kicsit. 

A suli nagyon jó, szeretem. A tanárok eddig még egész aranyosak, remélem, ez így is marad. A tanulnivaló elég sok, meg elég sokáig vagyok bent a suliban, szóval nincs sok szabadidőm, de nem panaszkodok, jó ez így, legalább nem agyalok annyit. A felelősség elég nagy, tök drága műszerekkel dolgozunk, szóval nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk. Az osztálytársak többnyire jófejek, bár mivel sokan vagyunk, nem nagyon ismerem még a bandát :). De már sikerült találni néhány kedves emberkét ^^. Az utazást még meg kell szoknom, főleg azt, hogy a buszon néha túl közel kerülnek hozzám az emberek.. :D De hát ez van, ki lehet bírni XD Át kell érezni a közösség szellemét XDDD

A szakítás... Nos, 2 év után elváltak útjaink... Nem is tudom, mit mondhatnék a dologról...Még friss a seb, és még nagyon szokatlan a helyzet. Az utolsó szót én mondtam ki, amit nem bántam meg. Nem azért, mert már nem vagyok szerelmes, vagy haragszom az exemre, hanem mert ezzel egy új fejezet kezdődött. Nem tudom, hogy ebben a fejezetben mekkora szerepe lesz az exemnek, de az tény, hogy az előző csakis róla szólt. Megbántam, hogy Ő volt az életem központi szereplője? Nem. Sőt, hálás vagyok neki. Sajnálom, hogy véget ért? El sem tudom mondani, mennyire. 17 éves voltam, amikor összejöttünk. Most 19 vagyok...Mondhatni gyerekként kezdtem el a dolgot, és felnőttként lépek ki belőle, aminek örülök, mert most, hogy mondhatni felnőttem, erősebb lettem, könnyebben veszem az akadályokat. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fáj...mert igenis pokolian fáj. Ennyire talán még semmi sem viselt meg. Két hete szakítottunk, és még mindig ugyanolyan, mint ha két napja történt volna. De hát az élet megy tovább, nem fogja megvárni, hogy megunjam a sebeim nyalogatását, így kénytelen vagyok felállni és továbbmenni. A történtekről nem sokan tudnak, és még előttük is próbálom titkolni, hogy most mit is érzek. Igyekszem elpoénkodni a dolgot, nem sírok... Persze így nehezebb feldolgozni, de azt hiszem, menni fog. Feldolgozás... Néhány embernek ez annyit jelent, hogy megrázza magát, és folytatja az életét, mintha semmi sem történt volna. Na, én nem ilyen vagyok. Próbálok magyarázatokat, okokat keresni, de nem találok. Arra már rájöttem, hogy egymást feleslegesen hibáztatjuk. Mint a kapcsolat elkezdéséhez, a befejezéséhez is két ember kellett. Ami szívás, az az, hogy eddig mindent ketten oldottunk meg, együtt vészeltük át a hullámvölgyeket, de most már külön-külön próbálunk túlélni. Sokan mondják, hogy ne foglalkozzak dologgal, nem ér annyit. De nem megy.. Ez a két év meghatározó időszaka volt az életemnek. Tök fontos döntéseket hoztam ezidő alatt. Például a kapcsolatunk előtt eszembe sem jutott a házasság, De változott a helyzet, most már szeretnék egy társat. Persze a két év alatt érettebb is lettem, most már tisztábban látok. A kapcsolatunk nagyon szép volt, életem végéig emlékezni fogok rá, és talán eljön majd az az idő is, amikor már nem fog összeszorulni a gyomrom, ha rágondolok. Látok-e esélyt az újrakezdésre? Nem. Nem tartom valószínűnek, hogy bármelyikünk kezdeményezné, hogy ismét egy pár legyünk. De ez így van rendjén, most az eszemre kell hallgatnom. :)))

Mint látjátok, volt okom a változásra :D. Azt hiszem erősebb, kiegyensúlyozottab lettem. Nem tudom, miért, hiszen most elvileg össze kellene omlanom, de nem történt meg. Jól vagyok, a hitem erősödik, sőt néha már magamban is bízom. Mondjuk az utóbbi nem csak az én érdemem. Csütörtökön ugyanis keresztapámmal sétáltunk egy kicsit, és dumáltunk. Elmeséltem neki, hogy mi a helyzet, és valahogy kibukott belőlem, hogy utálom magamat...utálom...gyűlölöm! De ő azt mondta, hogy igenis én is értékes vagyok, és ez nagyon jól esett, mert látszott, hogy ő ezt komolyan is gondolja.  Jó érzés, hogy van valaki, aki szerint érek valamit, és ezt ki is mutatja...így legalább van egy kicsi értelme annak, hogy még élek. Anyukám szerint is megváltoztam, nyugis vagyok és kedves... XD

Ö...asszem most már befejezem ezt a bejegyzést, mert lassan regény lesz belőle :D Bár, lenne még mit írnom XDDD

Na sziasztooooook!